22. A körülmények áldozata

Los Angeles, 2018. június 15.

X-1:00

Lester Greenheart ijedten kapta fel a fejét az asztalról. Már vagy egy órája üldögélt egyedül a számítógép előtt, és közben elbóbiskolt. Egy gerilla lépett be a kis szobába, és izgalomtól remegő hangon beszélni kezdett.

– Uram, azonnal velem kell jönnie, nagy baj történt!

– Micsoda? – Az izgalom rá is átragadt.

– A küldöttség… megtámadták őket, de az egyikük visszatért. Súlyosan megsérült.

Greenheart kivágódott a folyosóra, és rohanni kezdett a főbejárat felé. A bázis lakói egyetlen kupacba csoportosultak, és néma csendben figyeltek valakire a kör közepén. Greenheart keresztülvergődött az embereken, és végre meglátta a jövevényt. Férfi volt. Nem tudta ugyan a nevét, de látásból jól ismerte. Nem régen csatlakozott hozzájuk, elég magabiztosan mozgott a felszínen.

A doktor tehetetlenül állt mellette, a sebek túl komolyak voltak ahhoz, hogy bármit is tehessen. A gerilla kimerültnek látszott. Emberfeletti erőfeszítéseket tehetett, hogy visszajusson. Mellkasán hatalmas karmok nyoma látszott, mintha valami óriási patkány marta volna meg. A fél karja odaveszett, az égésnyom plazmatalálatról árulkodott. Bal lapockájába golyó fúródott, és egész hátát alvadt vér borította.

Elhaló hangon, lassan beszélt. A körülötte állók lélegzetvisszafojtva hallgatták a borzalmas történetet.

– …aztán elbújtunk egy ház mögött… de észrevettek minket, és azonnal lőttek… – Megpróbált feljebb emelkedni, de arca eltorzult a fájdalomtól. – És ez csak az előőrs volt… lehetnek vagy félezren… ide jönnek… egy óra sem kell hozzá, és meg fognak támadni minket… szörnyek…

Látszólag minden ereje elfogyott, szemét félig lecsukta, és szörcsögve szuszogott. Greenheart nem értett mindent, de tudta, hogy a családja is ott volt Tudnia kellett, hogy élnek-e! Közelebb lépett a haldoklóhoz, és lehajolt hozzá.

– Rose Calvin, a feleségem, és a fiam…

A sebesült üveges szemekkel nézett vissza rá. Még élt, de már látszott, hogy nem érzékeli maga körül a világot Halk nyöszörgést hallatott.

Greenheart megmarkolta a férfi csupa vér ruháját.

– …élnek? Mi lett velük? Meghaltak?

A sebesült nem válaszolt. Feje lehanyatlott, vonásai megmerevedtek, és nem mozdult többé.

Greenheart kétségbeesetten taszította el magától a halottat A parancsnok komor arccal mellé lépett.

– Jeremy szerint egy hatalmas, mutánsokból és kiborgokból álló csapat tart felénk. Fel kell készülnünk a fogadásukra. Neked kell irányítanod az előkészületeket.

– De Rose és Waldon…

– Jeremy azt is mondta, hogy többen túlélhették a támadást. Ha megvédjük a bázist, megkeressük Őket.

– Meghaltak – mondta Greenheart halkan. Senki nem cáfolta meg.

Hosszú, néma csendben várakoztak. A gerillák lassan eloldalogtak, csak a parancsnok és Simon Higgins maradt összetört társuk mellett.

Greenheart végtelen fájdalmat érzett Úgy érezte, úrrá lesz rajta a kétségbeesés. Először átadta magát a szörnyű, égető érzésnek, és perceken keresztül nem is jutott tovább ennél.

Aztán valami megmozdult benne.

Nem sebzett lelke volt az, hanem sátáni düh. Teljesen elöntötte az új érzés, fájdalma háttérbe szorult. Szemei összeszűkültek, kezei ökölbe szorultak. Vérvörös köd ereszkedett a szeme elé.

Ölni akart.

Lassan felemelte a fejét, és egyenesen a mellette álló parancsnokra nézett. Olyan gyűlölet lángolt a tekintetében, hogy Dobourne először megrémült tőle.

– Szabad kezet akarok. És ideje használni a számítógépet!

Higgadt hangja teljes ellentéte volt annak, ahogy nézett, így, ha lehet, még ijesztőbbnek tűnt.

– Az előkészületeket teljes mértékben irányíthatod. A Főparancsnokságot majd én értesítem.

– Ne feledkezz meg O'Conellről sem!

– Nem fogok – ígérte a parancsnok.

Greenheart a közelben lévők felé fordult.

– Azonnal indulás a fegyverraktárba! Öt perc múlva mindenkit talpig fegyverben akarok látni. Te, te és te – mutatott néhány jól megtermett társára –, hozzátok a homokzsákokat!

Ő az irodájába rohant, s amint magához vette az utolsó tartaléktárat, hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Aztán még egy, és még egy, és még egy… Apróbb robbanások sorozata hallatszott. Mintha lőszerek durrannának…

A fegyverraktár!

Visszaszaladt a gyülekezőbe, ahol a többiek megbabonázva nézték a fegyverraktár felé elágazó folyosó bejáratát. Megpörkölt, vérző testrészek hevertek mindenfelé. Az égett hús és a felrobbant lőpor szagának különös elegye töltötte meg a levegőt, és a gerillák szívét átjárta a félelem. Az oszladozó füstből egy kecses, formás alak bontakozott ki.

Stephanie nem aludt túl jól. A régi ágy sokkal kényelmetlenebb volt annál, amit egy jóérzésű ember képes elviselni. Álmodott valamit, de nem igazán tudta összerakni a részleteket. Valami nyomasztó képzelgése volt a betegségével kapcsolatban. Nem értette, hogy a doktor miért nem mond neki semmit. Érezte, hogy nagy baj közeledik. Talán valami fertőző, halálos kórt szerzett volna? Nem valószínű, hiszen akkor Jacksont is be kellett volna zárniuk. Kétségek gyötörték Felállt, és végigsétált a kicsiny szobán. Fejét féloldalasan az üvegnek támasztotta, tenyerét a hűs anyagnak nyomta.

Bánatosan sóhajtott, de tüdejében megrekedt a lélegzet.

Az Alfa mozdulatlanul, tökéletes nyugalomban üldögélt a szobája börtönében. Kíváncsian hallgatta a Greenheart nevű humán vívódását. Ő már egy napja tudta azt, amit a gerillák alig néhány perce. Lassan felállt, és közelebb lépett az ajtóhoz. A pszichológiai elemző-modulját meglepte, hogy a humán milyen gyorsan képes volt túltenni magát az őt ért megrázkódtatáson. A férfi halkan beszélt valamit a parancsnokkal, amit a túl nagy távolság miatt még a kiborg sem volt képes megérteni. A másodperceken belül kiadott parancsot viszont nagyon jól hallotta. Eljött a cselekvés ideje.

A karantén ajtaja kivágódott. Az első őrnek megmozdulni sem volt ideje, az Alfa megragadta a nyakát, és behajította maga mögé a szobába, szétcsapva a szerencsétlen fejét a falon. A második őr sem jutott szóhoz, a Halálosztó keze átrobbant a tüdején, és a levegő sípolva, hörögve elszökött testéből, mielőtt még elérhette volna hangszálait. A test még rángatózott, mikor a harmadik őr is szembesült a fémkéz erejével. Az Alfa bedobta a hullákat a szobába, és kilépett a folyosóra.

Sajnálattal vette tudomásul, hogy a célpontok egy része nem az általa ismert fegyverraktár felé fut, amiből arra következtetett, hogy lehet egy másodlagos raktár is. A hiba nem viselte meg túlzottan, audiovizuális egységei segítségével nyomon követte a legnagyobb humán-csoport halmását.

Nem kellett odanéznie, hogy tudja, mikor értek be a fegyverraktárba. A fejébe épített rádió segítségével aktiválta a tárnak álcázott pokolgépet.

A robbanás döreje szörnyű fájdalmat okozott Stephanie-nak. A füléhez kapott, és érezte, hogy valami meleg folyadék csordogál ki belőle. El sem tudta képzelni, mi lehet az, de miután rájött, hogy nem hall, a dobhártyájára kezdett gyanakodni. Riadtan próbált lélegezni a betoluló füstben. Tudta, hogy a keletkezett lyukon keresztül kijuthat. Szerencsére nem indult neki azonnal, hanem körbenézett. Ez mentette meg az életét. Még időben észrevette, hogy a törhetetlennek mondott üveget golyók szaggatták darabokra.

Egy kicsit darabig várt, de amikor már végképp nem jutott levegőhöz, elindult kifelé. Alig ismerte fel a fegyverraktárt. Minden felrobbant. A fegyverek részben, vagy egészben tönkrement. A falat körben valami furcsa, koszos-vörös nyálka borította. A nyálkába ragadva helyenként csontszilánkokat vett észre. Hányingerrel küszködve lépett ki a folyosóra. Mindenhol törmelék, és emberi testrészek hevertek.

Nem bírta a látványt.

A félig megemésztett étel émelyítő ízt hagyott maga után a szájában. Miután megkönnyebbült, végre levegőhöz jutott. Emlékezett rá, hogy a folyosó nem túl hosszú, így lassan kibotorkált a füstből.

A bázis lakói javarészt a gyülekezőben voltak, és mind őt bámulták. Rémült arcot vágtak, biztosan nagyon meglepte őket, hogy életben maradt. Egy darabig csak állt, mozdulatlanul. A gerillák úgy néztek rá, mintha valami szellem lenne. Egyedül Greenheart volt közönyös. Felé nézett ugyan, de érezte, hogy nem érdekli, mi van vele. Tett egy bizonytalan lépést előre, erre az egybegyűltek szinte teljesen egyszerre hátraléptek. Szemükben rettegés tükröződött.

Stephanie nem értette, mi lehet a probléma. Egyszer csak mindenki oldalra nézett. Vagy egy tucat társuk érkezett az átellenes folyosóról, kezükben fegyvereket szorongatva. Amint felmérték a kialakult helyzetet, tétován megálltak. A parancsnok beszélt hozzájuk, de ezt Stephanie nem értette; alighanem beszakadt a dobhártyája.

A parancsnok befejezte a mondatát Újra a fegyveresekre nézett. Úgy érezte, hogy megáll a szíve. Azok mind térdre ereszkedtek, és a fegyvereikkel rá céloztak.

Tanácstalanul nézett körbe.

– Nem hallok semmit! – kiáltotta, nem törődve a fájdalommal, amit magának okozott.

Továbbra sem történt semmi.

Még egy apró lépéssel próbálkozott, mire a fegyveresek idegesen markolászni kezdték a puskáikat. A többiek nem mozdultak, de a parancsnok a szemébe nézett és mondott valamit.

Nem értette a szavakat, de bíztatásnak vette. Talán van valami a háta mögött, amitől meg akarják védeni. Hátranézett, de nem látott semmit. Mindenestre úgy vélte, a társai valami veszélyforrásra céloznak.

Határozott lépést tett a hívogató főnök irányába.

Lawrence Dobourne ereiben meghűlt a vér. A lány tényleg Alfa. Nem tudta elképzelni, hogy miként robbantotta ki magát a zárkájából, de ezekből a dögökből mindent kinézett.

– Senki nem mozdul! – kiáltotta.

Nem tudta, hogy mi lesz a kiborg következő lépése, de biztosan támadni fog. Náluk pedig csak Greenheart M-16-osa volt. Nem sok egy kiborggal szemben.

A lány feléjük lépett. A csapat egy emberként hátrált. Higgins mesélt nekik az Alfákról, amikről már egy ideje suttogtak maguk között. Azt is mindenki tudta, hogy a lány gyanús, ezért féltek tőle.

Bár egyelőre nem támadott.

Simon Higginsben hasonló reakciók mentek végbe, mint a parancsnokban. Magában könyörögve esdekelt valami segítségért, és boldogan nyugtázta, hogy az meg is érkezett.

A parancsnok nagyot sóhajtott. Áldotta Greenheart eszét, amikor javasolta, hogy legyen tartalék fegyverraktár is.

– Ha megmozdul, azonnal lőjetek! Ne sajnáljátok!

Greenheart nem emelte fel a fegyverét. Biztos volt benne, hogy a lány nem Alfa. Egyébként nem érdekelte a külvilág. Néhány régi emlékét próbálta elűzni a fejéből, kevés sikerrel.

– Nem hallok semmit! – kiabálta a lány, és újra feléjük lépett.

A parancsnok látta, hogy a gerillák ujja viszket a ravaszon, de igazságos ember módjára akart adni még egy esélyt arra, hogy a gyanúsított tisztázhassa magát. Intett, hogy ne lőjenek, majd megvárta, amíg az feléje fordult, és nem törődve az előbbi kijelentésével, megszólította.

– Ne mozdulj, különben tüzet nyitunk!

A lány habozni látszott. Rövid ideig csakugyan mozdulatlanul állt, majd ránézett a parancsnokra, akinek ettől felállt a hátán a szőr.

– Megsérült a fülem, nem hallok semmit! – mondta újra.

Az eddigieknél sokkal határozottabban indult el feléjük A parancsnok nem hagyta, hogy a sérülésről szóló mese félrevezesse. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány minden megszólalás után közelített, vagyis így próbálta elterelni a figyelmet a közeledéséről.

Igen. Egészen biztos, hogy támadni akar.

Dobourne félősen húzódott hátrébb, és jelezni akart a fegyvereseknek. De nem volt rá szükség.

Stephanie meglepődött, amikor látta, hogy a parancsnok is hátrál. Talán mégis van valami betegsége, amit rajta kívül mindenki tud?

– Megsérült a fülem, nem hallok semmit! – kiabálta, és tett egy lépést.

Lehet, hogy nem kellene közelebb mennem? – gondolta elbizonytalanodva, de már késő volt.

Látta a parancsnok fellendülő kezét, és már érezte is az iszonyatos fájdalmat. Az idő lelassult számára.

Érezte, ahogy a combjába csapódó golyó keresztülrágja magát a lábán, megküzdve minden egyes centiméterért…

Látta, ahogy az egyik gerilla fogaival vicsorítva újra és újra meghúzza a ravaszt…

Érezte, ahogy mind több golyó ér célba…

Érezte, ahogy lövedékek tucatjai járják keresztül a teste legkülönbözőbb pontjait…

Megpördült hosszanti tengelye körül, és egyenesen a kivégzőosztag felé fordult, de már nem látta az arcokat.

Nem látta a felé tartó golyókat, és nem látta a saját vérét, amin lassan vörösre festi a falat.

Nem érzett többé fájdalmat, csupán bizsergést.

Teste nekicsapódott a falnak, és mozdulatlanná vált.

– Tüzet szüntess! Tüzet szüntess!

A parancsnok falfehérré változva szaladt oda az elvágódó testhez. A gerillák már nem lőttek. Mindenki tudta, hogy tragédia történt. A jelenlévők felálltak, és lassan közelebb araszoltak Stephanie szitává lyuggatott testéhez.

Dobourne nem jutott levegőhöz.

Sok mindenre számított, de erre nem. Egyszerűen nem hitte el, amit látott. Biztos volt benne, hogy a lány egy Alfa. Hiába ismerte Stephanie-t már kamaszkorától, a félelem elvette a józan ítélőképességét. Higgins és Greenheart nyilatkozatai után teljesen meggyőzte magát, hogy egy, a Skynet által készített másolattal állnak szemben.

Remegő kézzel kapott a zsebében lapuló kés után, majd miután megtalálta, tövig belenyomta a halott angyalian szép, de fájdalomtól torz arcába.

A köré gyűltek felszisszentek.

Dobourne kezét meleg vér áztatta.

Meleg, emberi vér.

Lassan felegyenesedett. Vegyes gondolatok jártak a fejében. Nem tudta, miként fogja megmagyarázni a többieknek. Kínzó fájdalom égette belülről. Ekkorát még soha nem hibázott. Az önvád mellett azonban a megkönnyebbülés érzése uralkodott el rajta. S ezért még jobban utálta magát.

Kihúzta a kést, és ledobta a padlóra.

Ujjaival lecsukta a lány nyitott szemeit, és lehajtott fejjel hátrébb lépett.

A néma csendben halk morajlás hallatszott, és finom por hullott alá a mennyezetről. A gerillák összerezzentek.

Greenheart szembefordult a tömeggel, és beszélni kezdett. A hangja tele volt elfojtott indulattal, és bár igyekezett uralkodni magán, akaratlanul is emberfeletti gyűlöletet és elszántságot sugárzott.

– Ezért meg kell bűnhődnie a gyilkosnak. – A parancsnok összerezzent. – Jackson O'Conellt ki kell végezni! Azonnal. Mostantól átveszem a parancsnokságot. Ellenvetés?

Senki nem jelentkezett.

– Hozzátok a foglyot!

Néhányan eliramodtak a jelzett szobába, de hamarosan kiabálva tértek vissza.

– Megölte őket!

– Meglépett!

– Hárman meghaltak! Megszökött!

– Hol van O'Conell? – üvöltötte Greenheart.

Senki sem látta a szökevényt.

Az új parancsnok a fegyveresekre mutatott.

– Velem jöttök! Megkeressük a rohadékot. – Kissé felemelte a hangját. – Ha bárki találkozna vele, vigyázzon, mert ő az az Alfa egység, amiről Higgins beszélt.

A gerillák bólogattak, és minél többen igyekeztek fegyverhez jutni. A hátrahagyott felszerelés a lecsökkent létszám ellenére sem tűnt elegendőnek. Néhányan a gyülekező padlójáról szedték fel a társaik által hozott AK-kat, a többiek pedig versenyt futottak a tartalék fegyverraktár felé.

A parancsnok mindvégig megbabonázva bámulta Stephanie holttestét. Tudta, hogy ő az egyedüli felelős.

A doktor lépegetett közelebb, és egy koszos zsákkal letakarta a testet Idegesen megvakarta borostás állát, és bátortalanul megkérdezte:

– Akarsz egy nyugtatót?

Dobourne elhárító mozdulatot tett.

A doki látta, hogy többet nem tehet, csendben eloldalgott.

Greenheart a kis csapat élén eltűnt egy sarkon, aztán hirtelen újra megjelent ugyanott.

– Majd el felejtettem, fegyverbe, és készítsétek elő a homokzsákokat! Már hallani őket.

Mindenki elhallgatott, és csak a hangokra koncentrált.

Nem volt szükség túl érzékeny fülekre, hogy meghallják a monoton dobogást. A félelem láthatatlan, hideg kígyóként kúszott végig a gerillák sorai között.

A masírozó hadsereg lábdobogása varázsütésre abbamaradt.

Egy másodpercig némán álltak, mindenki ugyanarra gondolt: itt vannak!